Lassan vége az évnek.
Tavaly nem leltároztam, nem fogadkoztam. Fogadkozni most sem fogok!
Ma újra átgondoltam az életem.
Nem volt könnyű! Átgondolni sem! :)) Az én koromban ez már nagyon hosszú mozizás.
Kezdjük rögtön azzal, hogy "szendvics-gyerek"ként születtem. /Ez nem túl kedvező helyzet. Az érti/érzi igazán, aki maga is az. Látom, Marci bólogat! :)) /
Ráadásul KÉT FIÚ közé.
Az első handicap.
Futottunk, fociztunk, eveztünk, korcsolyáztunk... Sehol egy igazán nőcis foglalatosság!
Nagyon sokáig a bátyám volt a példaképem, persze, hogy mentem mindenben vele, utána!
Biztos a lelkiismeret-furdalás is hajtott, mert amikor megszülettem, - állítólag -azt kérdezte, hogy akkor most ő kivel fog focizni, mert egy lánnyal azt bizony nem lehet!
A hátrányok később csak halmozódtak:
- nem voltam bölcsődés,
- nem jártam óvodába,
- de még iskolai előkészítőbe se.
Nekem soha nem volt JELEM!
/ Mondjuk, ezt csak később éltem meg hiányként, mert bizony jó volt, hogy reggel Anyu indított, a tanítás után várt minket, így mindig volt finom reggeli, becsomagolt uzsonna és friss ebéd.
Hogy csak a Maslow-féle szükséglet-hierarchia aljáról beszéljek... :)) /
DE:
Kimaradtak az életem első 7 évéből a társas kapcsolatok, mert mi elég zárt közösségként működtünk.
Ha nekem is húzkodták volna az akkor még szép, hosszú hajamat a fiúk az oviban, tán másként alakultak volna a párkapcsolataim... :))
Barátkozni is csak 12 éves koromban kezdtem, de gyakorlat híján azt is tanulnom kellett.
Első látásra is akkor szerelmesedtem meg.
A dolog szigorúan plátói volt ( úgy is maradt) még 15 éves koromtól is, amikor végre Ő is észrevett... :))
/Hát, mit mondjak: kellett neki egy kis idő...
Látjátok, ilyen az, ha valaki nem tanul(hat) női praktikákat... ráadásul jel(enték)telen ! :)) /
A barátság ma is tart! (Számoljatok, számoljatok! Nem semmi, ugye-ugye?)
Viszont az otthoni tanításokra ma is hálával és köszönettel gondolok.
Megtanították az olvasás, a tanulás szeretetét, a mindenre nyitottság képességét.
Így lettem "mindenevő" az irodalomban, a zenében, a művészetekben.
A mai napig szeretek tanulni. Csak vizsgázni ne kelljen!
(A hálószobámat ki tudnám tapétázni a különféle tanfolyamokon, továbbképzéseken szerzett oklevelekkel:
Szex-edukáció, AIDS prevenció, homeopátia az elsősegélynyújtásban... etc.)
Amire mostanában csodálkoztam rá: valahogy mindent túlkorosan kezdtem el. :))
Az emberek többsége közel az 50-hez inkább már a rheumatológiára jár... Én is megfordultam a betegség okán egy-két szakrendelésen. :))
Új gyógymódot keresve jutottam el a hastánchoz.
Igaz, 3 év után már le is taszított a világot jelentő deszkákról a műtét, pedig alig néhányszor volt alkalmam megízlelni a fellépés izgalmait és a taps nyújtotta örömöket. Veszteség!!
( Aki olvasgatja - minden irodalmi szárnyalást nélkülöző - blogomat, tudja, hogy lett a veszteségből nyereség!)
50 évesen dobolni tanultam, csak azért, hogy tudjam, mit is kell hallanom, amikor Gergő - a kisebbik fiam - dobol.
/Mesterem szerint én voltam a legjobb ELMÉLETI DOBOS... :)) Blama! :)) /
12 évvel ezelőtt szereztem "mentálhygiénés szakember" képesítést és két éve foglalkozom homeopátiával.
2011-ben részt vettem a Homeopátiás Baráti Kör "Schüssler arcdiagnosztika és terápia" tanfolyamán, 2011. november 16-án levizsgáztam, így a Schüssler-féle szöveti sók gyakorlati alkalmazásának tudora lettem.
Ami az életemben mindig kevés volt, az a PÉNZ, ami az okosok szerint nem boldogít (önmagában egészen biztos, hogy nem), de a hiánya miatt nagyon sok jó kimarad az életemből.
Az izgalom a megélhetés és a hitelek miatt bezzeg nem..., de nem ilyen elképzeléseim, terveim voltak/vannak.
Nem napi gondokon akarok rágódni.
A S.A.H.-hoz szeretnék kultúrált környezetet teremteni.
Szeretnék Andrewtól mozgásterápiát tanulni.
Ahhoz nem kellenek szavak, angolból meg nekem -sajnos- nincs is sok. :))
"Engem a pénz nem izgat. Megnyugtat."
- Nagyon igaz!
A 2012-es évtől szeretnék nagyon-nagyon megnyugodni! :))
