Ki nem mondott szavaink

Marc Levy regénye 2011-ben jelent meg a szegedi Könyvmolyképző Kiadónál.

Egy könyv, amit csak ő írhatott meg és sok-sok gondolat,
amely sok szülő fejében megfordult, megfordulhatott már.
Fordulatos és humoros, különleges és felkavaró.
Szeretet, gyűlölet.
Gondolatok életről és halálról.

Mélyen megérintett és elgondolkodtatott, régen eltemetett érzéseket ébresztett fel bennem.
Minden kapcsolatban akadnak olyan dolgok, amiket nem mondunk el egymásnak, pedig...
Gyakran csak későn látjuk be, mi mindent mulasztottunk el szeretteinkkel és akkor már nincs visszaút.

A Ki nem mondott szavaink valóságos terápia mindazoknak, akik a szüleikre hárítják a felelősséget minden rossz döntésükért, minden bajukért, egész elrontott életükért.
Jóvátehető-e az, amit a múltban elrontottunk?
Kaphatunk-e még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit elmulasztottunk elmondani?
(Irigyeltem a regény főhősnőjét, mert ő kapott még egy esélyt.)

A történet szürreális, de a kérdésfelvetések, a problémák a mi világunkra vonatkoznak.
Milyen jó lenne, ha mindenki kaphatna egy ajándék hetet, amikor elrendezheti mindazt, ami addig elrendezhetetlen volt, kimondhatni mindazt, amit addig nem mondott ki!

A Ki nem mondott szavaink egy apa-lánya kapcsolat és egy, a leomló berlini fal tövében szövődött szenvedélyes első szerelem története.

Marc Levy 1961-ben született.
Az érettségi után hat éven át a francia Vöröskeresztnél dolgozott, mellette informatikát és menedzsmentet tanult az egyetemen.
2000-ben jelent meg első regénye - Ha igaz volna -, amiből Spielberg filmet is forgatott.
Eddig 11 regénye jelent meg.

A szeretetről

"... légy őszinte, és válaszolj nekem!

Képes lennél hét éven át fenntartások nélkül odaajándékozni magad valakinek,
mindent odaadni tartózkodás, mérlegelés és kétely nélkül,
tudva, hogy az a
személy, akit a világon mindenkinél jobban szeretsz, szinte mindent el fog  felejteni abból, amit együtt megéltetek?

Elfogadnád, hogy a figyelmességed, a szerető gesztusaid kitörlődjenek az emlékezetéből,
és hogy a természet, amely irtózik az űrtől, ezt az amnéziát
szemrehányásokkal és sajnálattal tölti ki?

Tudva, hogy ez elkerülhetetlen, találnál-e mégis elég erőt magadban ahhoz,
hogy felkelj éjnek idején, mert a szeretett személy szomjas, vagy mert egyszerűen rosszat álmodott?

Lenne-e kedved minden nap elkészíteni a reggelijét, kitölteni a napjait,
szórakoztatni, mesélni neki, amikor unatkozik, énekelni neki, kimenni a szabadba, mert levegőzni kell, még akkor is, ha dermesztő hideg van odakinn?

És esténként, tudomást sem véve a fáradtságról, odaülnél-e az ágya szélére,
hogy eloszlasd a félelmeit, hogy egy olyan jövőről beszélj neki, amit
szükségképpen tőled távol fog leélni?
Ha a válaszod valamennyi kérdésre igen, akkor bocsásd meg, hogy rosszul ítéltelek meg, akkor te valóban tudod, mi az, hogy szeretet.

Hány nap és éjszaka vigyázunk rátok, óvunk a rátok leselkedő legkisebb veszélytől is,
figyelünk titeket, segítünk növekedni, leszárítjuk a könnyeiteket, megnevettetünk benneteket.
Hányszor viszünk ki a parkba télen és strandra nyáron,
hány kilométert teszünk meg,
hányszor ismételjük ugyanazokat a szavakat, mennyi időt áldozunk rátok.
Pedig hát... mikorra nyúlnak vissza az első gyermekkori emlékeitek?
El tudod képzelni, mennyire kell szeretni ahhoz, hogy megtanuljunk csak értetek élni, tudván, hogy semmire sem fogtok emlékezni első éveitekből,
hogy az elkövetkező esztendőkre kihat, ha valamit nem jól csinálunk,
hogy elkerülhetetlenül elérkezik a nap, amikor a szabadságotokra büszkén elhagytok bennünket?

Szememre veted a távolléteimet: tudod te, mennyire fáj megélni, amikor a gyerekeink elmennek?
El tudod képzelni, milyen ez az elszakadás?
Én elmondom neked: az ember ott áll idiótán a küszöbön, és nézi, ahogy elmentek,
arról győzködi magát, hogy örülni kell, hogy kirepültök, hiszen ez így van rendjén,
szeretni kell a gondtalanságot, ami hajt benneteket - bennünket meg a saját húsunktól foszt meg.
Ahogy becsukódik mögöttetek az ajtó, mindent újra kell tanulni:
újra bebútorozni a kiürült helyiségeket,
nem lesni többé a lépteitek zaját,
elfelejteni a lépcső megnyugtató reccsenését, amikor későn tértek haza, és végre nyugodtan elalhatunk.
Ezután már hasztalan forgolódunk, hiszen többé nem jöttök haza.

Látod, ... habár egyetlen apa, egyetlen anya sem könyveli el ezt hőstettként,
ilyen a szeretet, és nincs is választásunk másként cselekedni, mivel szeretünk benneteket."

(Marc Levy: Ki nem mondott szavaink)