Varázsigém ( 66. )

Csak battyogunk, mint birkák a legelőn,
úgy tűnik, te mész most legelöl,
én meg, a fekete, utánad lépdelek,
nem értjük egymást, én másképp bégetek.

Kölcsönzött testünk, kölcsönvett szerepünk,
kölcsön a nevünk, kölcsön a gyerekünk...

Majd baktatunk újra, én fehéren, vagy ismét feketén,
értesz és értelek, vagy úgy lesz, mint legelébb?
Változtat-e a dolgokon akkor a szeretet ?
Barátként uralunk-e  minden helyzetet?

Kölcsönzött testünk, kölcsönvett szerepünk,
kölcsön a nevünk, kölcsön a gyerekünk...

Ez most a végső konklúzió:
semmi nem több, mint illúzió,
nem vagyunk senkik, hát nem vezetünk,
nem birtoklunk, nem létezünk.

Csak körözünk valahogy az időben,
mindnyájan megyünk csak körbe, körbe...