Varázsigém ( 110. )

Volt egy apró nőcske.
A parkban hallgatta a másik nőcskét, ki igen fel volt zaklatva:

"Nem vagyok éhes, ha falom a könyveket, ha a múzeumban szobrokat, képeket nézhetek,
ha szól a zene és megmozdul a lábam, ha utazás közben látok sok szép tájat...
 Nem vagyok éhes, inkább csak szomjazom, a szeretetre, jó szóra, mit tőlük nem kapok.
 Nem vagyok zombi, nem vagyok agyhalott, mégis egy ideje mind leírtak.
Szívesen látnának a temetőben, a sírban.
Teher vagyok, feladat...?
Na nem!
Megoldok mindent, ha azt kell.
Isten irgalmazzon, ne szoruljak rájuk, élve ne temessenek!
Önként nem halok meg, de könyvbe temetkezem, tőlük elzárva, világból kizárva.
Hozzád szólok, Isten - hallgasd meg imámat:
ameddig élek, már ne legyek éhes és szomjas sem, jusson mindenből, amennyi éppen kell
és majd hívj magadhoz, de időben! Kérlek!
Addig meg élek úgy, ahogy épp élek..."

Volt egy apró nőcske és egy másik, ki fel volt zaklatva.
Az apró nőcske, ma őt hallgatta, de tegnap is volt és tegnap előtt is és holnap is lesz másik.
Megöregedni nem jó, nem érdem, alanyi jogon nem jár tisztelet, szeretet, és pénz sem annyi, amennyit érne egy ledolgozott élet, és van, aki tényleg úgy hal éhen, mert senki sincs, aki adna,
ő meg nem is kérne.

Így járnak az öregek, a vének.

Féltelek!
Feletted is elszállnak az évek, múlik az idő, véges az élet...