Panni és a S.A.H.

Angyalos  hetem volt: "unokáztam".
A kishölgy aranyos, kedves, vidám, cserfes, érdeklődő, mindenre kíváncsi és mindenre "befogható".
Annamari nagyi esténként, csak,  hogy be ne rozsdáljon: " kimozgott ".
 Ebben a nagy melegben, ráadásul az egész napos játék, séta, jövés-menés, móka és kacagás után már erősen csökkenő lendülettel és energiával, de mert már létszükséglet, csak egy pirinyót...
 Csak egy számnyit.

Ültem a gép előtt.
 Panni már az  ágyban,  illatosan, - túl 100 mesén, 50 éneken - és a zenére elkezdtem a kar-gyakorlatokat. Semmi faxnit nem szerettem volna, nem öltöztem át, fel sem álltam a székről.

No: karok indultak, Panni lesett.
- Mit csinálsz, nagyi?
- Lazulok.
- Olyan a kezed, mint egy kígyó...
- Persze, mert kígyózik.
- Én is csinálom, jó?
- Simán.
- Akkor most simán vagy kígyósan?

Akkor kezdtünk el -panelban, este már  igazán nem illő módon- először, sikítva "johogni".

- Jaj, nagyi! Ez butaság! - mondta Panni, miközben göcögött-kacagott és rakta-tette a karjait.
- Nem butaság ez! Nézd meg nagyit: 100 éves és még mindig működik.
- A nagyi  "mu-ko-dik", akkor csináljuk még, jó?! - mondta Panni farkasosra mélyített hanggal.

... és karoztunk és karoztunk és karoztunk, és mosolyogtunk és nevettünk és "johogtunk".
Esténként így lett még  -tényleg csak pár percnyi-  pluszmozgás: karozás, hátizomerősítők (kutyahát, cicahát).
Több nem is szükséges egy pici lánynak és egy fáradt nagyinak.

Jó volt, nagyon! Valami, amit csak mi , ketten, együtt csináltunk naponta.

Remélem ez (is) feledteti azt a gaztettemet, hogy tavaly elvettem tőle a labdát.
De ez már egy másik történet. :))